Kultúra
UNESCO.HU

Az UNESCO befogadta a Magyar UNESCO Bizottság 2012-2013-ra szóló évfordulós felterjesztéseit

2011. november 10.
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

A Magyar UNESCO Bizottság javaslatára, az UNESCO Általános Konferenciája - több más nemzetközi felterjesztés mellett - 2012-ben Solti György és Szentágothai János születésének 100. évfordulóját, valamit 2013-ban Robert Capa születésének 100. évfordulóját felvette azon évfordulók közé, melyeket a szervezet megünneplésre méltónak talál. 2011-ben az UNESCO Liszt Ferenc szülerésének 200. évfordulóját ünnepelte.

 

Az UNESCO által megünnepelt évfordulók listája megtekinthető a szervezet honlapján.


Solti György

Századunk egyik legkitűnőbb karmestere, az európai és amerikai zenei világ egyik vezető egyénisége 1912. október 21-én született Budapesten. Kezdetben a zongoraórák helyett a foci sokkal inkább érdekelte, de nyolcévesen már saját ambícióból ült a hangszer mögé. Solti 1927 és 1931 között volt a Zeneakadémia növendéke, ahol zongora és zeneszerzés szakon végzett. Diplomamunkaként egy vonósnégyest írt, és első koncertjén zongoristaként debütált, kamaszkori álma azonban egészen másfelé vitte: az Erich Kleiber vezényletével 14 évesen hallott V. szimfónia Beethoventől olyan hatással volt rá, hogy eldöntötte, karmester lesz. A magyarországi politikai helyzet azonban nem segítette az álom beteljesülését. Az Operaházban korrepetitorként alkalmazott Solti Budapesten dolgozott Erich Kleiberrel, Bruno Walterral, Issay Dobrowennel, látta vezényelni Otto Klemperert és Fritz Buscht. 1937-ben Toscanini asszisztense volt a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a következő évre pedig az olasz maestro Soltit választotta másodkarmesterének.

Az egyre fokozódó zsidóellenesség miatt Solti György a külföldet választotta: London, Stockholm és Oslo után 1939 nyarán Luzernbe ment. Svájcban ismét zongoristaként kereste kenyerét, 1942-ben Genfben a zongoristák nemzetközi versenyén első helyezést ért el. A háború befejezése számára új karrier kezdetét jelentette: Münchenben a Staatsoperben lett zeneigazgató. Igazgatása alatt az operaház visszaszerezte régi rangját és jó hírnevét – többek közt Paul Hindemith Mathis, a festő című darabjának ősbemutatóját is itt tartották –, a dirigens pedig fellépett Bécsben, Berlinben, Párizsban, Rómában, Firenzében és Buenos Airesben is.

Solti György az előadások mellett zongoristaként Kulenkampffal (Brahms- és Beethoven-hegedűszonáták), majd zongoristaként és karmesterként a zürichi Tonhalle Zenekarral (Beethoven Egmont-nyitánya) készítette első felvételeit a Deccánál. A kiadóhoz több mint ötven évig volt hűséges, a munkakapcsolat gyümölcse kétszázötvennél több felvétel, amelyek közül 45 teljes opera.

Solti György 1952-től kilenc éven át a Frankfurti Opera művészeti és fő-zeneigazgatója – nevéhez fűződik például Berg Lulujának németországi bemutatója –, 1961-től 1971-ig a londoni Királyi Operaház zeneigazgatója volt, majd 1992-ben tiszteletbeli zeneigazgatóvá nevezték ki. A Covent Gardenben Soltinak köszönhetően aratott kiemelkedő nemzetközi sikert Az árnyék nélküli asszony, a Mózes és Áron, valamint a Ring angliai premierje.

A világ szinte mindegyik nagy együttesét vezényelte, és bár a zenekiadásban mérföldkőnek számító teljes Ring-felvételt a Bécsi Filharmonikusokkal készítette, legfontosabb együttműködése a Chicagói Szimfonikus Zenekarral 22 évig (1969-1991) tartott. Munkájának köszönhetően a zenekar kivételes nemzetközi hírnévre tett szert, Solti az amerikai szerzők művei mellett gondot fordított arra is, hogy európai kortárs zeneszerzők darabjait is bemutassa.

A zenekultúra területén végzett kivételes munkájáért 1972-ben II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. Soltit több felsőoktatási intézmény, köztük az Oxfordi, a Londoni, a Yale és Harvard Egyetemek díszdoktorává avatták, a Bolognai Egyetem a zenei, művészeti és drámaköltészeti tudományok tiszteletbeli doktori címével tisztelte meg. Felvételeiért számos nemzetközi elismerésben volt része, 74 jelölésével és 31 Grammy-díjával mind a komoly-, mind a könnyűzenészek listáján az első helyen áll. Solti György Nagy-Britanniában, Belgiumban, Portugáliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban kapott szakmai díjait és állami elismeréseit szinte lehetetlen felsorolni. 75. születésnapján tüntették ki a Magyar Zászlórenddel, 1993-ban vehette át a Magyar Érdemrend Középkeresztjét Csillaggal.

Solti György 1997. szeptember 5-én hunyt el dél-franciaországban Antibes-ben. Hamvait kérésére Bartók sírja mellett, a Farkasréti temetőben helyzeték örök nyugalomra. Síremlékén ez áll: „Hazatért”. Szülőházán, a Maros utca 29. alatti épületen emléktábla található. Özvegyét, Lady Valerie Soltit 2007-ben Magyarország Kulturális Nagykövetévé nevezték ki.

http://www.eu2011.hu/hu/solti-gyorgy

Szentágothai János

Szentágothai János, eredeti nevén Schimert János nagymultú orvosdinasztiából származott. Édesapja, Schimert Gusztáv családorvos volt, aki szilárdan hitt abban, hogy nem csak a testet, hanem a lelket is gyógyítani kell. Fivérei is orvosként diplomáztak, és a II. világháború idején, illetve az 1956-os forradalom után hagyták el az országot. Schimert János Szentágothaira magyarosította a nevét, és úgy döntött, itthon marad. 1936-ban a budapesti Pázmány Péter Egyetemen szerzett orvosi diplomát. Lenhossék Mihály, az Anatómiai Intézet akkori igazgatója irányítása alatt már hallgató korában megkezdte a kutatómunkát.

Akkoriban az idegtudomány a neuron-doktrina körüli végső és heves vitáktól volt hangos. Ismert és elismert neurohisztológusok próbálták megdönteni Ramon y Cajal, Lenhossék és His tézisét, mely szerint a neuronok folyamatos citoplazmamembránnal körülvett, nyúlványokkal rendelkező sejtek, melyek axonjaikon vagy dendritjeiken keresztül nem fuzionálnak, tehát elkülönült, önálló egységei az idegrendszernek. Végül az 1930-as évek végére kísérleteivel, érveivel Szentágothai sikerrel védte meg a neuron-doktrinát számos szakmai konferencián akkor, amikor a megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltató elektronmikroszkópos felvételek még nem léteztek.

A II. világháború alatt a Magyar Hadseregben szolgált, pacifista gesztusként a lehető legalacsonyabb rangban. A háború után felkérték, vállalja el az igazgató nélkül maradt pécsi Anatómiai Intézet vezetését. Orvostanhallgatók és fiatal asszisztensek lelkes csoportjával látott munkához. Eredményeiket a belsőfül és a szemizmok közötti neurális kapcsolatrendszert leíró német nyelvű monográfiában, és az endokrin mirigyek hypothalamo-hypophysealis szabályozását ismertető angolul írt könyvben foglalták össze. Székely Györggyel meghatározó jelentőségű megfigyeléseket végeztek a neuronok egymással és a célszervekkel létrehozott kapcsolatainak kialakulását, fejlődését illetően. A kúszórostok eredetének és lefutásának vizsgálata során fordult figyelme a kisagy neuronális szerveződésének irányába. Később élve az elektronmikroszkópok növekvő felbontása által nyújtott lehetőséggel, Hámori Józseffel együtt tanulmányozta a kisagykéreg valamennyi sejttípusát és szinaptikus szerkezetét.

Közben Budapesten megüresedett az Anatómiai Intézet vezetői széke, s hosszas mérlegelés után úgy döntött, visszatér tudományos munkássága kezdetének helyére, s a fővárosban folytatja kutatói, oktatói és közéleti tevékenységét. Az új és lelkes munkatársak között új kutatási területek keltették fel figyelmét: vizsgálta a thalamus szenzoros magjait, különös tekintettel a komplex glomeruláris szinapszisokra, kvantitatív elemzéseket közölt a kisagyról, s tanulmányozni kezdte a nagyagykérget is.

Ezen időszak alatt a nemzetközi kapcsolatok száma exponenciálisan növekedett, a konferencia-meghívások és szimpóziumok mindennaposnak számítottak. Szentágothai külföldi laboratóriumokban tett látogatásai révén minden lényeges felfedezésről értesült, s így az idegtudományok területén a vasfüggöny mögött is lépést tudtunk tartani a világgal.

Szentágothai az egész országnak taníthatta az anatómiát, mikor egy az emberi testről szóló TV sorozat összeállításához kérték segítségét. Személyiségével és a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként szerzett tekintélyével nemes célokért harcolt. Népművelés, oktatásügy, történelmi könyvek, a tudomány és a vallás közötti párbeszéd, környezetvédelem, kertészkedés, akvarell festés, a kultúra ápolása és továbbadása - csak egy rövid és korántsem teljes lista mindarról, ami szakmailag vagy emberileg fontos volt számára. Gondoskodó és szerető férje volt feleségének, Alice-nak, határozott, mégis gyengéd volt mint apa, após és nagyapa.

Szentágothai János az utolsó percekig aktív életet élt. Az Idegi szerveződés című széleskörű összefoglaló mű, melyet Arbibbal és Érdivel együtt írt, már csak halála után jelenhetett meg.

http://www.szentagothailab.sote.hu

http://mta.hu/cikkek/UNESCO-ev-129345

Robert Capa

A 20. század egyik legnagyobb fotográfusa, Robert Capa Budapesten született 1913. október 22-én Friedmann Endre Ernő néven. Az 1930-as évektől foglalkozott fényképezéssel, először a berlini Dephot fotóügynökség munkatársaként. 1933-ban Párizsba költözött, ahol összebarátkozott André Kertésszel, Henri Cartier-Bressonnal, David Seymourral (Chim), és megismerkedett élete nagy szerelmével, az ugyancsak fotográfus Gerda Taróval. 1935-ben vette fel a Robert Capa nevet, 1936–1937-ben a spanyolországi polgárháborúban készült felvételei már ezen a néven jelentek meg a képes újságokban. 1939-ben emigrált az Amerikai Egyesült Államokba. 1941 és 1945 között a Life magazin fotóriportereként tevékenykedett az európai hadszíntereken. A Magnum fotóügynökség egyik megalapítója. 1954 májusában, Vietnamban taposóaknára lépve vesztette életét.

Robert Capa haditudósító riporter volt, akiben a kiváló újságíró valamennyi fontos tulajdonsága: szívósság, a szükséges erőszakosság a helyszínekre eljutásban, találékonyság és a kapcsolatteremtő képesség jó arányban párosult egy nagy művész adottságaival: nagyfokú érzékenységgel, témafelismerő és -kiválasztó képességgel, valamint kompozíciós készséggel. Félelmet ismerve, de bátran volt jelen a XX. század közepének valamennyi nagy háborújában, s küzdött az újságírók és fotóriporterek örök kínjával: „hiénaként" ott lenni és megmutatni az eseményeket, de nem részt venni, nem segíteni a menekülőnek, az elesettnek. Hivatása, amelyet a legnagyobb intenzitással művelt, örök belső morális küzdelemre késztette, s ugyanakkor kényszerítette arra, hogy megmutassa, amit igazán fontosnak tartott. Azt és úgy, ahogyan más nem tette, mert nem volt elég közel. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel." – vallotta. Ő közel volt a milicista halálakor, benne volt a normandiai partraszállás első hullámának vérfürdőjében, s természetesen közel volt az indokínai háborúban, amikor rálépett a végzetes taposóaknára. Intenzív, szenvedélyes, mindent bírni akaró, (hazárd)játékos életet élt; olyan életet, amelyben kódoltan a gyermektelenség, a társasági magányosság, az otthontalanság és a sorsszerű halál is benne volt. Valószínűleg csak így lehetett egyszerre megélni és megmutatni mindazt, ami körülvette.

http://www.lumu.hu/site.php?inc=kiallitas&kiallitasId=476&menuId=43

Keresés

Gyorslinkek
jobb_1

MAB

Világörökség

jobb_5

Világemlékezet